Első londoni napomat teljesen, a másodikat is jórészt a munka töltötte ki. Az első napba belefért azért egy hétmérföldes hazaséta a belvárosból szálláshelyemre Hendonba keresztül a Regent’s Parkon.
A második napra a Hyde Park jutott: azon kellett keresztül mennem este, hogy a Royal Albert Hallhoz jussak, A ma esti terv az volt, hogy életemben először részt veszek egy Prom konerten, mint igazi “prommer”. A 117. évadjába lépett idén ez a koncertsorozat, mit vagy 80 éve a BBC szponzorál és szervez. Majd’ két hónapon át kiváló brit és külföldi zenészek adnak minden este koncertet, amit a BBC 3 rádióállomás élőben közvetít. Erre a sorozatra a Royal Albert Hall földszinti Arénájából kiveszik az üléseket és oda állójeggyel lehet bejutni, amiből úgy 500-at kizárólag az előadás előtt 45 perccel személyesen lehet megvásárolni 5 fontért. Voltam korábban már háromszor is: egyszer egy barátommal, egyszer egy angol család vendégeként a királyi páholyban , tavaly meg magamtól, de mindig ülőhelyen. Kipróbáltam hát a promenád módszert. Kedvesek és hatékonyak. A mai koncert nem volt éppen teltházas, de az előadók sem annyira közönségcsalogatók, hogy egy hétköznap este megteljen egy ekkora csarnok: a BBC wales-i zenekara és az ő vezető karmesterük Thierry Fischer.
A műsor francia, vagy francia kapcsolatú zenéket tartalmazott. Berlioz egyik nyitánya (Le Corsair) volt a kezdés. Feledhető, dögunalmas zeneszám. Nem rossz, nem kellemetlen, épp csak semmilyen. A második fogás Fauré Pavane-ja. Fauréval az utóbbi egy évben kerültem közelebbi ismerettségbe és mondhatom, hogy megkedveltem. Ez a rövid szám igazi kis remekmű. Az amúgysem túl lendületes táncból csak annak tempóját veszi át, de a zeneszövet oly finom mintákból áll össze, hogy leginkább a perzsa miniatúrákhoz lenne hasonlítható. Az első rész utolsó száma egy Pascal Dusapin nevű kortárs zeneszerző 6-os számú vonósnégyese volt, amit vonósnégyesre és zenekarra írt. Két alcímmel is rendelkezik a mű: Hinterland, illetve Hapax. A macska farkán kortárs zenében úgy látszik kötelező húzogatása, csavargatása, időnként apróra cincálása itt sem maradt el. Hiányzik a dallam, nem fedezhető fel a műben tagolás, szerkezet. Nem kétlem, hogy Fenyvesi úr korunk zsenije és azt sem, hogy zeneelméleti szempontból rendkívül érdekes műveket alkot, de az emberi fül számára ez a zene élvezhetetlen. A 23 perc alatt körbetekintve pont ezt láttam a mellettem állók arcán is. A végén azért udvarias taps fogadta az előadást, minek hatására maga a szerző is előugrott Lisztet idéző hajviseletében. Végigcsókolta a vonósnégyes négy férfitagját, melegen gratulált a karmesternek és a zenekarnak is ügyet sem vetve a közönségre. Végül egy rövid biccentésre futotta a prónép felé. Mondhatni, a közönség épp annyira érdeklődött iránta és műve iránt, mint ő a publikum iránt. Az egyik alcím mindenesetre érthetővé vált: Hapax, mert egy városban egyszer lehet eljátszani és mindenki legfeljebb csak egyszer vehető rá arra, hogy belehallgasson. A szünet után más muzsika következett. Sztravinszkij Tűzmadara. Néhány nappal a bemutató 101. évfordulója után ez a mű még mindig modern, friss, de érthető és élhető. Van eleje, közepe, vége. Halad valahová. Mégpedig a gonosz varázs megtörése felé, a bűbájos kastély falainak lerombolása és Iván cárevics kiszabadítása felé, az ember megszabadítása, az ember megváltása, az ember megtisztítása, a katharzis felé. Régimódi, tökéletes művészet, igazi muzsika. S hogy az ember 5 centivel a föld felett lebeg a finálé hangjai alatt és, hogy hogyan fejezi ki tetszését, azt, ha ott volt még, akkor a kortárs francia szerző is láthatta, hallhatta és talán, talán átélhette a különbséget...
Végül, hogy a test is kapjon valami táplálékot, ne csak a lélek kedvenc mexikói csehómban a Lupitában ettem burritot. Ha ők azt mondják valamire, hogy csíp, azt bizony vélszerű elhinni nekik. :)
